Azoknak, akikben konkrét kérdések merültek fel...

Mindannyiunk létfontosságú szükséglete a hozzátartozóinkkal való bizalom- és örömteli kapcsolat. Talán sokszor nem is tudatosul, hogy a kölcsönös segítő szándékhoz az együttérzések szolgáltatják az érzelmi alapot! Az együttérzéshez viszont többféle dolog is szükséges. Pl. rendszeres

A kapcsolataink megsínylik, ha a legfontosabb lelki igényeink rendszeresen 'elhanyagolódnak', betöltetlenek maradnak!

Gyakori, hogy a megegyezések hiánya miatt- ritkul az együttérzés, és egyre fogy a késztetés egymás megértésére, és segítésére! Kárt szenved az őszinteség, ezért mindketten óhatatlanul hatalmi- vagy manipulatív módokat kezdenek alkalmazni a másik befolyásolására. Egymás hatalmi megnyilvánulásait pedig igazságtalannak élik meg mindketten. Egyre kevésbé tudnak bízni abban, hogy az érzéseik kifejezése megértésre-, együttérzésre és segítségre ösztönzi majd a másikat. Kialakul egy ördögi kör, végül teljesen kihal a bizalom egymás megértésében-, együttérzésében-, jóakaratában, őszinteségében. A kapcsolat egyre inkább folytonos huzavona színterévé válik! (Ld. hová fajulhatnak a konfliktusok...)

A folyamatos neheztelés miatt a megbecsülés megvonásával szoktunk reagálni. Így a másik is (végleg) elveszíti a reményét a kölcsönösen jószándékú- és építő kapcsolatban! Sajnos feléled a folyamatos leckéztetési vágy, sőt a nyilt bosszúvágy is. Ez viszont végleg 'megadja a kegyelemdöfést' a bizalomnak!

A fogyasztói társadalom szemléletmódja pedig arra ösztönöz minket, hogy a 'fényét vesztett' kapcsolatainkat -javítási erőfeszítések nélkül- újakkal pótoljuk.

Ennek a gyakori folyamatnak társadalmi vetülete is van: sajnos egyre nő azoknak a száma, akikből már végleg kiveszett a remény, hogy az ő társaságukat is lehet élvezni-, értékelni-, őket is lehet -teljes szívvel- elfogadni, és szeretni! A szerethetőségükben reményvesztett emberek pedig már -talán önvédelemből- végleg leépítik magukban az együttérzésre- és szeretetre való törekvéseiket: eleve az -együttérzés nélküli-, villámgyors konfrontációkra-, és gyorsan 'felmondható' kapcsolatokra rendezkednek be.

Ahogy az elveszett bizalom sok-sok egymásra figyelés elmulasztásának a végeredménye, a bizalom visszaállítása is csak közös erőfeszítéssel lehetséges. Ennek öt feltételét látom:

  1. kezdeményező,
  2. a felmerülő igények kölcsönös és együttérezhető kifejezése és megértése,
  3. kölcsönös akarat az egymást segítő beállítódásra,
  4. olyan megegyezések, amelyek feleslegessé teszik a hatalmi- és a manipulatív megnyilvánulásokat, így az együttműködést egyre inkább az együttérzés fogja motiválni,
  5. kölcsönös figyelem-, türelem és segítség a kért változások együttműködő keresztülviteléhez.

Problémáink mindig is voltak-, vannak, és lesznek, amig csak élünk... És sokszor rá vagyunk utalva egy másik ember segítségére... Tehát először is szeretném leszögezni: pusztán azért, mert valaki hatni szeretne a másikra, ez egyáltalán nem mindig elítélendő! A baba hangosan sírva követeli a kaját-, a figyelmet-, a törődést; ebben nincsen semmi rossz. Egy anyuka határozottan arra kéri a kamasz csemetéjét, hogy ideje rendet tenni a szobájában, nos ebben sincs. Egyik kolléga arra kéri a másikat, hogy ma helyettesítse őt, ebben sem látok kivetnivalót. Sőt abban sem, hogy valaki egy bíróságtól kér segítséget, hogy eldőljön végre: ki lesz az, aki kifizeti a kárát...

Ha hirtelen szeretnénk eldönteni, hogy jó-, elfogadható-, avagy elfogadhatatlan ráhatást kezdeményezünk- vagy tapasztalunk, nos ez attól függ, hogy a másiknak marad-e annyi jogos igénye- és döntési szabadsága, ami az adott helyzetben őt megilleti. (Ez persze erősen értékrend kérdése, hogy kit milyen helyzetben-, milyen jogos igények-, és mekkora döntési szabadság illet meg.) Ezért vannak törvényeink, ezért alkotunk szabályokat, és ezért létesítünk egyezségeket, hogy könnyebb legyen kinek-kinek eldöntenie a saját- és mások jogos igényei- és döntési szabadságának kérdését.

A magam részéről 'nemkívánatos ráhatásoknak' a másik döntési lehetőségeit burkoltan csorbító manipulációkat-, és a jogtalan kényszerítéseket értem, különösen, ha ez a másik kiszolgáltatott helyzetével való visszaéléssel párosul. A ráhatási szándékunk tehát akkor válik -a másik fél-, illetve a kapcsolat szempontjából- veszélyessé vagy károssá, ha olyan ráhatási módszert választunk, ami komolyan veszélybe sodorja a másik fél -őt megillető- igényeit, vagy döntési szabadságát. A ráhatásunk stratégiája tehát így épül fel:

  1. kérés,
  2. egyezkedés (ha szükséges)
  3. jogos kényszerítés (ha szükséges, és úgy ítéljük meg, hogy élünk vele...)

A kérés átgondolása

  1. Mit élek meg az adott helyzetben? Milyen érzéseim vannak?
  2. Mi az a szükséglet, aminek a teljesületlensége a rossz érzésemet okozza?
  3. Mi az az igény-, óhaj-, ami megoldaná a problémámat?
  4. Meg tudom-e oldani saját magam, vagy rá vagyok utalva a másik segítségére?
  5. Reálisan teljesíthető-e a másik számára, amit várok tőle?

A kérés megfogalmazása

  1. Fogalmazzuk meg a kérést úgy, hogy pontosan az igényünket tartalmazza!
  2. Ha a kérés lényege valamilyen -minket zavaró- tevékenység abbahagyása lenne, akkor azt fogalmazzuk meg, hogy mit csináljon, és ne azt, hogy mit ne csináljon. Vagyis, hogy milyen együttműködést várunk tőle...
  3. A fogalmazás tükrözze, hogy nem kívánjuk elvenni tőle a nemleges válasz lehetőségét. A hanghordozásunk és a hangerőnk is ezt tükrözze:
  4. A kérésünk ne közvetítsen fenyegetést, tehát ítélkezést sem.
  5. Ha a másik az okokról tudakozódik: utaljunk a teljesületlen szükségletünkre, és arra, hogy ez nekünk fontos, és az ő együttműködésére vagyunk utalva.
  6. Ha szükségesek magyarázatok, ezek legyenek lényegretörőek.
  7. Ha bízunk a másik együttérzésében, fejezzük ki az érzéseinket is.
  8. Verbálisan vagy hanghordozással érzékeltessük azt is, hogy a saját felelősségünknek tekintjük a problémánk megoldását. Tehát segítséget kérünk, és nem a felelősségünk áthárításán mesterkedünk.

  1. Érdemes előre felkészülni az egyezkedésre
       - mik lehetnek a másik szükségletei, igényei,
       - milyen megoldásokkal lennék én elégedett,
       - milyen megoldás(oka)t szeretne a másik,
       - milyen kompromisszumba tudok belemenni, és milyenbe nem?
  2. Fejezzük ki nyiltan az egyezkedési szándékunkat.
  3. Fejezzünk ki értékelést, hogy a figyelmét-, türelmét adja a megbeszélésbe!
  4. Javaslatokkal-, és ne parancsokkal irányítsuk a folyamatot.
  5. Tisztázásokkal egyértelműsítsük a félreérthető dolgokat.
  6. Együtt gyűjtsünk minél több megoldási alternatívát.
  7. Olyasmit ígérjünk, amit mindenképpen be fogunk tartani.
  8. Tartsuk tiszteletben a másik érzéseit, szükségleteit, igényeit, döntésbeli szabadságát.

Fel lehet idézni a megbeszélés otthon részt is.

Érdemes átgondolni azt is, milyen félelmek és aggályok merülhetnek fel a másikban a befolyásoló kezdeményezésünkre. Az elzárkózó-, visszautasító magatartásnak ilyen okai lehetnek, aminek jobb elébe menni. A másik féltheti az:

  • idejét,
  • egzisztenciáját, becsületét, megbecsülését, hírnevét, pozícióját a közösségben,
  • önbecsülését,
  • eddigi ötleteit, céljait, eredményeit,
  • stb.

Vitacélok:

  • A résztvevőknek önmaguk előtt is tisztázatlan, mit akarnak elérni a vita során, pl, milyen megoldásokkal lennének elégedettek és milyenekkel nem (felkészületlenség),
  • nincs közösen megállapodott célja a megbeszélésnek (pl. olyan megoldás felkutatása, amely minden érintettnek megfelel),
  • egy-egy megoldást képviselnek: ezt próbálják ráerőltetni a másikra ahelyett, hogy a szükségleteiket, igényeiket képviselnék.

Probléma-jelzések:

  • Nem (teljesen) érthetők-, félreérthetők,
  • nem együttérezhetők,
  • megszégyenítők-, megalázók.

Folyamat:

  • Irányítatlan-, megállapodásokat nélkülöző a megbeszélés, következésképpen egymás figyelmét ráncigálják,
  • mindenki (csak) a saját problémája megértetésére koncentrál,
  • nem szánnak elég időt és figyelmet:
    • a felvetődött téma (témák) megbeszélésére,
    • egymás (verbális és nem verbális) jelzéseinek tisztázására,
    • az alap-ötletek felkutatására,
  • nem csinálják végig a folyamatot, vagyis:
    • elmarad a kivitelezés részleteinek átgondolása,
    • a megállapodás feljegyzése,
    • valamint a kölcsönös felelősségvállalás egyértelmű jelzése (pl. aláírás).

Mivel a kapcsolatban felmerülő igényeink-, elvárásaink függnek az értékrendünktől, ezért az értékrendek jelentős különbözősége valószínűleg csökkenti a megegyezés esélyét, de szerintem nem feltétlenül lehetetleníti el azt. Ha pl. az egyik szeret(ne) többet társaságba járni, a másik nem: nos, ilyen esetben jó esély van a kompromisszum megtalálására. Ha viszont olyasmiben van jelentős nézetkülönbség, hogy mi tartozzon a 'becsületesség'-, vagy a 'megbízhatóság', vagy a 'jó kapcsolat fenntartásához szükséges erőfeszítések' fogalomkörébe, nos, itt már bizonytalan az egyesség, mert amit az egyik fél lényegbevágóan fontosnak tart a bizalom szempontjából, nem biztos, hogy azzal hajlandó foglalkozni a másik. Tehát összefoglalásképpen: ha a bizalom fontosságának megítélésében-, vagy fenntartásának mikéntjében vannak lényegi nézetkülönbségek, akkor lényegesen csökken bármilyen egyesség megtalálási esélye a kapcsolatban.

Véleményem szerint van egy másik tényező is, az esélyek latolgatásánál. A megismerkedéskor mindenki a saját értékelhetőségét mutatja. Csakhogy ha elkezdjük értékelni a másik pozitív tulajdonságait, jellemét, előbb utóbb kénytelenek vagyunk (majd) szembesülni ugyanennek a jellemvonásnak a hátrányos oldalával is. Mindannyian járhatunk úgy, hogy a kétarcú jellemvonásoknak -az idő múltával- egyre inkább a számunkra idegesítő arcát tartjuk számon. (Így válik a korábban 'ügyesnek' mutatkozó ember 'ügyeskedővé', az 'agilis' ember 'erőszakossá', a 'precíz' 'akadékoskodóvá', a 'gondoskodó' 'túlbuzgóvá', a 'szorgalmas' pedig 'munkamániássá'... ) Emiatt előfordul, hogy sokkal rosszabb színben kezdjük látni a másikat-, és esélytelenebbnek a változást, mint amilyen valójában! A változtatás esélyeinek pontos megítéléséhez tehát mindkét félnek-, mindkét szemszögből-, reálisan kell felmérnie a kapcsolatot, továbbá a saját-, és a másik változási képességeit ill. hajlandóságát, és ez gyakran nem könnyű...

Nagyon félreviheti a megegyezés(ek) esélyeinek latolgatását, ha minősítésekben gondolkodunk!!! Ugyanis a minősítések többnyire:

  1. általánosítanak, beskatulyáznak, megbélyegeznek,
  2. vizsgálat nélkül hibáztatnak és változtatási felelősségeket hárítanak a másikra,
  3. megbeszélés nélkül saját értékrendet szabályként állítanak be,
  4. a használójuk szemszögéből ragasztanak pozitív-, vagy negatív előjelet a történésekre, és a másikra, tehát vizsgálat nélkül ítélkeznek,
  5. megbecsülésből való kizárással bűntetnek vagy fenyegetnek.

Azon túlmenően, hogy a minősítések a másikat egy lényegesen hátrányosabb tárgyalási pozícióba kényszerítik, a minősítésekben-, jelzőkben való gondolkodás miatt fontos részletek sikkadhatnak el, és ez nagyon félreviheti a -kapcsolat javíthatóságáról szóló- következtetéseinket! Sokkal inkább -a hiányérzeteink alapján- az óhajaink-, az igényeink végiggondolását és megfogalmazását tartom célravezetőbbnek, mint a minősítésekben való gondolkodást! Ebben segít a 'Mit erősítsünk a kapcsolatunkban?' letölthető teszt...

Az egyességre jutás -bármi is a tartalma- egy folyamat, jól elkülöníthető lépésekkel (ha úgy tetszik, állomásokkal). Ennek a folyamatnak a célja olyan megoldás(ok) felkutatása-, és megállapodássá való kidolgozása, amely mindkét (mindahány) érintett félnek megfelelő, és előnyös.

  1. Először is a tárgyaló feleknek egyezségre kell jutniuk abban, hogy -a legelejétől a legvégéig-, közös eltökéltséggel és erőfeszítéssel-, győztes-győztes módszerrel szeretnének felkutatni egy mindkettejük számára előnyös megoldást, és nem fogják sajnálni a szükséges időt, ennek érdekében.
  2. A megbeszélendő témákat -hiánytalanul- össze kell gyűjteni, lényegretörően meg kell fogalmazni, és mindenki által áttekinthetően láthatóvá kell tenni. Ha egy is hiányzik, akkor az valamelyik félnek előnyt-, a másiknak hátrányt okozhat.
  3. Meg kell állapodni a megbeszélés közös céljában. Olyan megfogalmazást kell választani, amely lefed minden témát, és mindkét fél el tudja fogadni. Ez az együttműködés legfontosabb feltétele a megbeszélésen! Közös cél nélkül az együttműködés reménytelen!!!
  4. A folyamat közben ügyelni kell arra, hogy egyik fél se borítsa fel a közösen meghatározott irányt: Az egyezséget nehezítő megnyilvánulások mögött egyezséggel összeférhetetlen célok bukkanhatnak fel.  (A veszteségtől való stressz bárkiből előhozhat ilyesmit.)
  5. Minden felmerült témában -egyforma következetességgel- fel kell kutatni mindkét fél reális igényeit. (Elmebeli szükségletek esetén ez nagy empátiát igényel, mert gyakori, hogy valaki nem tudja egyből felsorolni az összes lehetséges okot, miért is érzi rosszul magát az adott helyzetben... A nyilvánvaló pótcselekvések esetén fel kell kutatni a háttér szükségletet, és az ezzel összhangban álló igény(eke)t.)
  6. Minden felmerült témában -ugyanilyen alapossággal- meg kell keresni az összes -elvileg szóbajöhető- megoldás-alternatívát. Minden ilyen alternatívát következetesen végig kell vizsgálni a realitás-, majd az előnyök- és a hátrányok szempontjából. Ügyelni kell arra, hogy mindegyik alternatívánál jól elkülönüljön: kinek előnyös-, és kinek hátrányos...
  7. Majd a mindkettejüknek legelőnyösebb alternatíva megkeresése jön, és a kettejük elvi döntése.
  8. Végül pedig -az adott téma- megállapodásának írásbeli kidolgozása következik: milyen teendőnek ki lesz a felelőse, ez pontosan mit takar, milyen határidőkkel-, igényelt segítségekkel, stb? Fontos kidolgozni azt is: mi van, ha valaki nem tudta teljesíteni a vállalt felelősségét? Megállapodnak-e próbaidőben?

Ennek a folyamatnak a kézbentartásában-, felügyeletében segít a mediáció. Érdemes még megnézni a debriefing session (hasonló célú kommunikációs eljárás) bemutatását! Nagyon tanulságos...

 

Fejér György
Utolsó frissítés: 2020.04.22